Én a világban és a világ bennem
Ilyenkor szoktam elutazni.
Minden tavasszal kiveszem magamtól és a családomtól az évi rendes 2-3 hetes szabadságomat és elmegyek valahova – rendszerint a világ másik végére.
Sokan kérdezték már, hogy miért nem elég egy wellness hétvége például Zalakaroson, az is nagyon pihentető, ha az ember egyedül tölti.
Biztos vagyok benne, hogy az. Ezzel együtt azt érzem, hogy nekem fizikailag is el kell távolodnom. Elég messze kell mennem ahhoz, hogy rá tudjak nézni kívülről az életemre, és kellő mélységig tudjak figyelni befelé anélkül, hogy a napi teendők elterelnék a figyelmemet.
Ez az én-időm, a magamra fordítható, megtisztító, megújulást hozó időszak az életemben. Mára már igényemmé is vált, hogy önmagammal lehessek kettesben.
Képes vagyok 18-20 órákat utazni ezért. Elmenni olyan helyekre, ahol egész más az éghajlat, a kultúra, az emberek. Ahol idegen lehetek egy kicsit. Ahol még az internet se jár…
Ilyenkor szoktam elutazni… de az utazás már hónapokkal előbb elkezdődik a döntéssel, az elköteleződéssel. És elkezd készülni a lelkem. Díszbe öltözik, és várakozásokkal teli ujjongásban él. Készül a csodára, ami rendszerint el is érkezik.
Csodás belső utazások ezek. Viharok tombolnak, hegyek omlanak le, tengerek mossák el az addig biztosnak vélt partokat.
Mire a nap újra felragyog, sok minden átértékelődik, megváltozik a táj. Áthelyeződik a fókusz, változnak a prioritások. Addig fontosnak hitt dolgok eltörpülnek, mások előtérbe kerülnek. Sok minden új értelmet nyer.
Az első ilyen alkalommal például fontos felismerés volt számomra, hogy nélkülem is mennek a dolgok. Elengedhetem a gyeplőt, feladhatom a kontrollt. Ami pedig nem megy, annak valószínűleg nincs is helye az életemben. Hosszú út volt eljutni idáig és megengedni, hogy megtörténjen, de most, ezekben a hetekben nagy hasznát veszem.
Ilyenkor szoktam elutazni… most pedig ülök itthon, bekuckózva a világ legkényelmesebb kanapéján és nézegetem az utazásokon készült képeket. Illatok, ízek, hangok elevenednek meg, ahogy egyik kép jön a másik után. Érzem a trópusi levegő illatát és fülledt melegét, amitől abban a pillanatban göndörödik be a hajam, ahogy leszállok a repülőről, és úgy is marad, míg haza nem érek, a maga természetességében.
Ülök a kanapén és nézegetem a képeket a felejthetetlen élményekről, emlékekről, és közben látom ugyanezeket a csodás, színes, élettel teli helyeket ma, a kihalt, elnéptelenedett utcáikkal. Összeszorul a szívem.
A világ most beköltözött a lakásunkba, hogy megtanítsa az otthon fontosságát. Hogy észrevegyük egymást, és megtanuljunk önmagunkkal lenni. Hogy megérthessük, hogy vagyunk jól és mit jelent számunkra a biztonság. Hogy megtanuljunk bízni és hálásnak lenni.
Hálás vagyok azért, amiért megélhettem az utazások szabadságát és a távolságot, mert megláthattam általa, hogy van hová hazamenni. Hogy van, ahol várnak, és vannak, akik várnak. Van helyem a világban, és otthon vagyok otthon.
Hálás vagyok, amiért mindezt megengedhetem magamnak, és amiért olyan társam van, aki ezt megengedi nekem. Aki mellett szabad lehetek és úgy járhatom a saját, belső utamat, ahogy az nekem jó. És hálás vagyok azért, amiért én is meg tudom ezt engedni neki.
Hálás vagyok, mert az otthonom az a hely, ahol nyugalom és biztonság van és ahol szárnyra kaphatnak az alkotó energiák. És rájövök, hogy hiába csak néhány négyzetméter, mégis belefér az egész világ.
